Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek

Nagy fába vágtam, úgy gondolom nem tört bele.

Már egy ideje olvasgattam, ezt nem lehet gyorsan. Kellett idő a fejezetek között, hogy próbáljam értelmezni az „olvasáson” túl is.

A világirodalom egyik legjobbja, nálam dobogós… 

(vagy holtverseny a Bűn és bűnhődéssel.)

Karamazovék nagyon  mélyen bevésik magukat.

Azt hiszen már tendencia, hogy pont azokról nem tudok írni, amelyekről leginkább szeretnék. Dosztojevszkij kapcsán ezt már másodszor érzem.

Mert mit is írhatnék… hogy volt egyszer egy Karamazov aztán meg a fiai? Majdnem meseszerű alapok…?

Vagy, hogy a mai krimik, lélektani thrillerek természetesen a nyomába se érnek…?

Nem, ez a regény ezeknél jóval többet ad. Nehéz, komoly gondolatokat feszegetnek a szereplők, mindegyikük a maga meglátása szerint, jelképezve ezzel nem csak a testvérek, hanem úgy általában az emberiség különbözőségét. Természetesen az adott korra leginkább jellemzően, de  tágabb értelemben is. 

Annyira biztos akartam lenni, hogy mindent megértettem, hogy megnéztem filmen, ráadásul két feldolgozást is.

Egy 1968-as amerikai adaptáció mai szemmel nézve kissé színpadiasra sikeredett, még a szereplőválogatások terén is. Bizonyos szálak hiányoztak belőle, de alapjaiban véve követte a regényt, igaz eléggé tömören.

A 2009-es 12 részes orosz sorozat viszont szerintem  zseniálisra sikerült. 

Nagyon kellett még, segített elmélyíteni az olvasottakat.

Sokáig a hatása alatt tart… ez nem az a regény, amire pár hét múlva nem emlékszünk.