Sue Klebold: Napsugaram/A Mother's Reckoning

A columbine középiskolai gyilkos fiú édesanyjának vallomása

Ezt a könyvet halogattam, mármint, hogy írjak róla. Baromi nehéz, ha őszintén akarok megnyilvánulni az olvasottak kapcsán. Másképp meg semmi értelme. Hozzáteszem, az őszintének se túl sok, a történtek ismeretében.

Nincs semmiféle ítélkezési alapom, nem is tervezek ilyesmit. 

Az a nagyobb gondom, hogy nem igazán értem, több, mint másfél évtizeddel az eset után, mi értelme van ennek a könyvek. Mert mint kiderült, 20 évre zárolták egyébként az anyagot, volt olyan indok is, hogy nehogy negatív példaként funkcionáljon a fiatalok körében. 

Mint tudjuk, ezt nem sikerült megakadályozni,  a Columbine után sajnos az iskolai lövöldözés egy tragikus "fogalom" lett. Már a könyv megjelenése előtt.

Bármennyire is empatikus egy ember, főleg, ha szülő is, hiába mondja, hogy átérzi ennek az anyának a sorsát... az kizárt.

Lehetetlen. Sajnáljuk, őszintén...családokat, anyákat, apákat, testvéreket, gyerekeket, áldozatokat, sőt... a gyilkosokat is. És nem csak  Klebold anyukát.

Nagyon szerettem volna megérteni őt, de még azt se sikerült. Az anyát, egészen régről kezdve, a történetük elmesélése elejétől.

Lehet csak nekünk európaiaknak fura ez a számomra kissé(?) sznob(bocsánat) úgymond családmodell a  szülők részéről. 

Mert a gyerekeik jók voltak, tették, amit mondtak nekik, hisz, ha nem, akkor  volt, valami szankció a családban. 

Az édesanya végig, gyakran visszatérően hangoztatja ugyan, hogy kudarcot vallott, mert nem tudta megakadályozni azt a tragédiát, amit a fia(is) okozott, de... közben állítja hogy ő jó anya volt,  mindent jól csinált... szinte részletesen, mit nem lehetett a gyerekeinek, és mi volt az, amit kellett tenniük.

... ha most felsorolnám, valószínű sokan elképednének, akik  nem olvasták...és elgondolkodnának a sorokon, ahogy tettem én is.

Nyilván ilyen "megszorításos" , vagy mondjuk a túlságosan "tudatos" szülői nevelés ellenére se lesz minden kamaszból iskolai mészárló. 

De! Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fiú, ha kisgyerekként játszhatott volna barátaival korának megfelelő "lövöldözős" szerepjátékot, ha úgymond lehetett volna gyerek... (mert erre való utalás sajnos nem jött át nekem a könyvből) megtörtént volna ez a tragédia.

Gondolom nálam erre sokkal hivatottabbak kielemezték ezt alaposan, én csupán megosztom a könyv kapcsán keletkezett gondolataimat. 

Talán már akkor kiderült volna, hogy agresszívebb a társainál, de lehet hogy jól kezelte volna, a korosztályának megfelelően.

Nem mindig, és nem minden gyereket érdemes (nem is tudom szabad-e egyet is) abszolút elzárni a valóságtól, amit egy egészséges lélekkel is sokszor nehéz értelmezniük, de mindig a koruknak meg felelően tálalva talán könnyebben befogadják az élet nem csupán derűs oldalát is. Ha pedig nem, akkor az már figyelemfelkeltő lehet a szülő számára.

Konkrétan ebben a családban minden valami nevelési célzattal történt, ami a gyereket illette. Nem derült ki a sorokból, mikor, hogyan volt  csakúgy gyerek. Az  igazi, "felhőtlen" gyerekkor számomra nem jött át. A szülők igyekezete viszont, hogy a gyerek mindenben "penge" legyen, megfeleljen a család, a környezet és a társadalom elvárásainak...  az igen.

Nem ismerem a valóságban az amerikai életvitelt, de  kis hazánkban egy szorgalmas átlagcsalád manapság se él olyan életszínvonalon, mit a Klebold család élt akkoriban. Dolgoztak a fiúk is. Mégis sokszor felmerültek anyagi kérdések, főleg Dylan továbbtanulását illetően... ez a része azért igazán bosszantó, mert olvasva a könyvet nem indokolt. Ha van mit befektetni, sokmindenbe lehet :-(

Nem vagyok biztos, hogy ennyi évvel az eset után megjelent  könyvvel nem  ártott-e magának többet az anya, mintha  nem ír egy sort se a nyilvánosságnak. A könyv egy ponton szinte átmegy statisztikába, a mentális betegségekkel kapcsolatos adatokat olyan szülőknek szánja, akik ezen ismeretek birtokában meg tudnak előzni hasonló tragédiákat. 

Igenám, de, aki nem veszi észre, ahogy ők se, vagy, ha valami gyanús,  mégis melyik "leckét" vegyék elő a könyvből. 

Az anyuka, már a tragédiát megelőzően is hasonló problémával küzdő fiatalokkal foglalkozott. Ez se segítette, illeve talán méginkább magát okolta, hogy nem ismerte jól a fiát. Sőt, megtévesztették a szakembereket is a fiatalok. 

De abban mind egyetértünk, hogy egy ilyen bűncselekményre nincs mentség...nem sokat változtat az se a dolgon, hogy az anya ( és még néhány szakember) elsősorban öngyilkosságként kezelik Dylan esetét. Így se lehet könnyebb. 

Szokták mondani, "bekattant", pillanatnyi elmezavar...

Minden szülő (most ne arra gondoljunk, aki a kivétel) jót akar a gyerekének, teszi azt, ki-ki a maga módján. Minden szülő tökéletes akar lenni...márpedig szerintem olyan nem létezik. Mindenki esendő, kinek mi a gyengéje, de legtöbbünket csak a gyerek érdeke vezeti, akkoris, ha később rá kell jönnünk, hogy valamit esetleg másképp kellett volna tennünk. 

Van, ahol ezen még lehet javítani, korrigálni,  van, ahol már nem. De simán lehet, hogy hisszük, hogy a hiba nem bennünk van...rajtunk kívül áll.

Klebold anyuka, minden bizonnyal ezzel a könyvvel vezekelt... talán ez kellett neki, hogy az ugyan soha helyre nem álló lelkibékéje némileg egyensúlyba kerüljön. 

Tudom, hogy annak szentelte egész életét, hogy megmentsen embereket, fiatalokat, családokat. A könyv bevétele szintén jó célt szolgált, végülis nem írta hiába.

Továbbra is tartom viszont, hogy értékesebbnek tartanám a  könyvet, ha eredeti dokumentációként, szakemberek véleményével jelent volna meg, vagy pedig abszolút önéletrajzi családregényként.

A szétválasztás nehéz annak, aki probléma esetén segítséget szeretne belőle meríteni.

Nem volt könnyű olvasmány... főleg, hogy igencsak kilógok az átlag olvasók közül a véleményemmel...

Ismertető itt.