...sokunknak ismerősen cseng a cím, még akkor is, ha nem olvastuk J. D. Salinger ezen regényét,
amely talán a legismertebb a munkái közül.
Valami oknál fogva az 1951-ben megjelent műve igencsak nagy port kavart olvasói körökben...sőt azon túl is.
Nem olvastam kamaszként én se ennek a kamaszfiúnak a történetét, amit egy elmegyógyintézetből intéz a kívülállókhoz.
Jó is, hogy akkor nem, mert nem hiszem, hogy annak a korosztálynak szól.
Nem értem miért számított ez a fiú abban az időben pszichiátriai esetnek. Manapság egy hasonló jellemű fiatalt jó estben pszichológushoz küldenék, de talán még oda sem.
Ha őt lázadónak tartotta az a korszak, akkor a mai, hasonló habitusú fiatalokat el nem tudom képzelni hogyan kezelte volna az akkori társadalom.
Nem akarom a mai fiatalságot leírni, de tudjuk nagyon jól, hogy ahhoz képest, az ötvenes évekhez képest, mennyit változott a világ.
A fiú egy irodalmilag igen művelt, jól tájékozott fiatalember, aki egyszerűen nem akart olyasmit bevállalni, ami nem jött be neki. Volt véleménye mindenről, gazdag fantáziával rendelkezett, és sokszor elmélkedett olyan dolgokon, amelyeket el se tudok képzelni, hogy a mai fiatalok fejében egyáltalán megfordul.
.
Sokan azzal érvelnek, hogy mindannyiunknak be kell vállalni olyan dolgokat is, amelyeket nem szívesen teszünk meg.
Ez igaz, de véleményem szerint a regénybéli jellem és az a történet, ami a jellemből fakad, nem véletlenül ennyire "eltúlzott". Ha nem így lenne, nem lett volna soha vita tárgya, nem lett volna érdekes, nem beszélnének a könyvről gyilkosságok kapcsán, nem találtak volna egy-egy példányt a regényből bűncselekmények helyszínén, mintegy "a lázadó" jelképet hátrahagyva.
Háromgyerekes anyaként azt látom, hogy a fiúnak családja körében lett volna a helye, nem pedig az akkor oly divatos, trendi bennlakásos iskolákban.
De, ha ez úgy van, akkor meg nincs regény :-)
Imádta a testvéreit, tragédiaként élte meg (hisz az is volt) egyikük elvesztését, ahogy írt, beszélt róluk, beszélt a kishúgával, egy igen érzékeny lélekre vall, és megérinti az olvasót.
A stílusa, hát istenem, :-) manapság ezen nem botránkozunk meg. Mondhatni ebben (is) előre(jövőbe)látó volt.
Az, ami az ötvenes években "túlzó" volt, napjainkban teljesen "normálisnak" tekintendő.
Nem biztos, hogy jó ez így, a fene nagy szabadságnak az lett a következménye, hogy a Zabhegyező manapság már csak egy szolid olvasmány az esti híradóban elhangzó neves toxikológusunk nyilatkozata és egyéb furcsaságok után :-(
Számomra se volt egy eget rengető olvasmány, de azt hiszem csak azért, mert (csak) 2014-ben olvastam, itt Magyarországon...
Ha valakit érdekel, rengeteg forrás van az interneten a témában, lehet elmélkedni, gondolkodni.
Itt még olvasni is.
Hivatalos ismertető.
.jpg)
