Írnom kell, mert írnom kell.
Akkor is, ha nincs célközönségem, akkor is, ha senki nem olvassa
és akkor is, ha másnak más a véleménye.
Nem szoktam, de kivételesen néztem a hétvégén a TV-t.
Első gondolatom, hogy valóban élő magyar „adás” ez? Vagy
elvétettem a gombot a távkapcsolón?
Aztán leültem a Facebookhoz.
Ezek az én „ismerőseim”? ( Tisztelet a kivételnek).
Elképesztőek az emberek.
Ennyi mocskod, szennyet, amit összehordanak „magyar ember” címszó alatt,
olyanok, akiktől nem számítottam rá.
Az a meglett korú ember, ki nem átallja a „fajta” szót a
szájára venni, ismerve a történelmet, el nem tudom képzelni, milyen példával
szolgálhat az utódainak.
Vagy a nagymama, aki félti az unokáit ezektől a "taszító" emberektől, de focimeccsekről
egészen biztosan nem fogja eltiltani, hisz a jelek szerint a futballhuligánok
akciója bocsánatos bűn.
Vagy, aki a környezetükből kiragadott fotókat, olyan mémeket oszt meg, amelyek megalázó módon
ábrázolnak akár kiszolgáltatott, akár őket segítő embereket.
És mindezt teszik nagy magyarként.
Az ilyenekkel kapcsolatban merül fel bennem a bejegyzésem
címe megkérdőjelezve: Emberek?
Ezért van 'írhatnékom.
Keményen vissza kellett fogni magam, hogy ne keveredjek
nagyobb vitába. Nem mindig sikerült.
Jött a kérdés: Miért védem őket? Nem védem, de nem is támadom.
A helyzet az, nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől,
hogy ők is emberek. Csak ennyi.