Ne bántsátok a feketerigót!

Harper Lee  regénye  egyike a legnagyszerűbbeknek, amit valaha olvastam. 

Elvarázsolja az embert, annyira egyszerű és mégis olyan sokat mondó.

De, mint minden remek könyvről, erről is nehéz írni. 

Egy kontár  olvasónak meg aztán főleg, aki nem tudja szakszerűen megadni a választ a miértekre.

A gyerekeit egyedül nevelő apa nevelési módszerei zseniálisan

természetesek, nagyon őszinték. 

Szerintem ebben az őszinteségben rejlik az egész regény titka.

Na meg azért, mert Atticus, ha Atticus is, attól még ízig vérig apa.
:-) És igen, néha kell mosolyogni :-)

A manapság kissé "koravénnek" tűnő kislány  kérdéseire mindig telitalálat az apa válasza.

Annak ellenére hogy igazi csintalan kölykök, nyitottak és érdeklődőek a körülöttük zajló eseményekre.

Az apjuk nagy segítségükre van abban, hogy mindezt koruknak megfelelően éljék, értsék meg.

A téma, ami az egész regény átszövi, sajnos, úgymond "örök".

"Nem, Jem, én azt hiszem, csak egyféle emberek vannak. Emberek."

Harper Lee:Ne bántsátok a feketerigót!

Számomra csodálatos élmény volt ez a könyv, nem akarok ömlengeni róla, de szeretném, ha lenne néhány ember, aki kedvet kapna hozzá ezeket a sorokat olvasva. 

Mert mindenképpen sokkal gazdagabb lesz tőle. Lelkiekben. :-)

A regény után érdekelt szokás szerint az alkotó élete, megtudtam, hogy ez az egyetlen nagy műve, ami életrajzi elemeket tartalmaz. A regény ismeretében az életrajzot olvasva nincs is e felől kétsége az embernek.

Mint kiderült a regénybéli Dill barátját Truman Capote ihlette, aki az írónő gyerekkori barátja volt, az ő nevéhez fűződik a szintén világsikerű Hidegvérrel című tényregény, dokumentumregény, ami egy szörnyű tragédiát, mondhatni sok ember tragédiáját  tárja tényként, a nagyvilág elé. 

(Nem titok, hogy ennek az olvasmánynak is a végéhez közeledek. Majd erről egy külön bejegyzésben bővebben tervezek írni.)

Természeten, mint sok más Pulitzer-díjas regényt a Ne bántsátok a feketerigót!  is filmre vitték. 

És igen, a regény utána film következett, ami a mai eszméletlen összegeket felemésztő filmipar többé kevésbé remekeihez képest igazán alacsony költségvetésű mozinak tűnik.

(Akkor, 1962-ben  biztos nem volt az.).

Viszont a film is lenyűgöző volt, a külsőségek nem számítottak, a színeszek belülről "adták", amit  kellett. Nem véletlenül vitt a film néhány Oscar-díjat 1963-ban. 

Köztük Atticust alakító Gregory Peck is, jogosan.

Feltételezem, hogy a  YouTube kedvezményezettsége miatt  "nem engedi" a rendszer, hogy beszúrjam az egyetlen magyar feliratos részletet, amit találtam a neten, az Indavideón.

Bővebben, alaposabban, több szemszögből itt lehet olvasni a regényről.