A lepkegyűjtő

John Fowles regénye röviden, tömören: nyomasztó. 

Nem könnyű se megérteni, se feldolgozni. 

Az a fajta írás, amin üres pillanatokban elmereng az ember, mikor pihenteti az olvasást éppen, a végén meg nem hisz a soroknak...

és gondolkodik tovább.

Nehéz  megnyilatkozni  a témában.

A  lepkegyűjtő "továbbfejlesztette" hobbiját, mondhatni számára tökéletesre. Komoly pszichés problémája volt az egyértelmű, de, hogy ennyire szabadon, büntetlenül tehette  amit tett, az bizony elgondolkodtató.

Érdekes a regény felépítése, az első részben megismerhetjük ezt a beteges embert. A nem épp szerencsés családi hátterét, a neveltetését, munkáját, életét megváltoztató véletlen "szerencsét". És itt jönne az, hogy ezt a szerencsét milyen betegesen használta ki.

Ami kevéske  "tehetsége" volt, azt ördögi , de számára tökéletes terve kialakítására fordította. 

Mennyit tudott volna ebből a kettőből, a pénzéből és fondorlatából jó értelemben profitálni, ha emberként a helyén van. De nem volt. Erősen félresikerült figura. Sajnos vannak ilyenek, köztünk is.

A regény második felében a férfi hálójába került, és ott lepke módjára vergődő fiatal lányt ismerhetjük meg, aki mindenféle jó nevelés, tehetős család, jó iskola, műveltség, a művészetek iránti extrém rajongása ellenére sem tűnt számomra, úgymond annyival tökéletesebbnek, mint azt a felsorolt társadalmi előnyei indokolták volna. 

Az adott körülmények között valóban vergődött, csapongtak a naplójába lejegyzett írásai, ahogy ő maga is tetteivel, és ezeket nem lehet a rovására írni, még, akkor se, ha a naplóból  nem egy szimpatikus lány jelleme tárult elém.

Sajnáltam, de nem szerettem.

A történtekért nem lehet őt elítélni, hibáztatni, ez teljesen egyértelmű...ellenben a lepkegyűjtő "profilváltása" miszerint az ártatlan  pillangókat ártatlan fiatal lányokra cserélte, és büntetlenül tehette, az bizony nagyon tragikus. 

A legszörnyűbb az  a regényben, hogy ez az ember, akinek nincs önbecsülése, aki mindenki alá sorolja magát, és akire a társadalom azt mondaná, hogy egy beteg elme, milyen tökéletességgel, milyen sok fondorlattal eszelte ki miden mozzanatát a tervének. 

És miként lett ebből később úgymond "életcélja". 

Nyilván ép elméjű ember meg tudná szabni a határt, el tudná választani a jót a rossztól, a lepkegyűjtő nem tudta.

Sőt, hitte, hogy az a jó, amit ő tesz.

Sajnálatos módon tudjuk, "lepkegyűjtők" márpedig vannak jó néhányan. 

Nem csak regényekben, filmekben...

És még mennyien lehetnek, akikről nem sejti a környezet... hogy emberek vergődnek a hálóikban. 

:-(

Ismertető itt.