Törékeny/Handle with Care

Már a sokadik Jodie Picoult  regény volt. Ezzel megint "megvett" magának az írónő. Jó volt, tetszett. Már kezdett kicsit alábbhagyni az iránta való érdeklődésem, lelkesedésem, de sikerült ismét megfognia ezzel a történettel.

Regényei "súlyosságához" már mondhatni hozzászoktam, bár ez így nem teljesen igaz, mert ezekhez nem igazán lehet. Inkább csak számítottam rá, hogy ez most se lesz másképp, ismerve az alapproblémát.

Megszoktam már, hogy bármihez nyúl, mindenben nagyon alapos. A témaválasztásai pedig olyanok, amelyekben egy bizonyos réteg mineképpen érdekelt, egy másikat pedig érdekel, mert olyan formában ismerteti meg, ahogy a tankönyvekből lehetetlen lenne.

Ugyanakkor a sokadik regény után már mindenképpen érzi az ember a regényeire jellemző egyéb közös "vonást" is. Ez nem minden estben rossz, bár volt már olyan, ahol kicsit soknak találtam.

Ennél a regénynél ilyenről szó sincs. Nem titok, hisz a fülszöveg is elárulja, egy üvegcsontú kislányról és családjáról, környezetéről szól a regény. Ezek a nagy vonalak. Már ennek alapján is sejteni lehet, hogy bizony nem egy romantikus lányregénnyel van dolgunk.

Hogy mennyire lehet, vagy érdemes ebbe mélyebben belemenni, mármint ezen bejegyzés kapcsán,  azt nem igazán tudom.

Kivételesen most minden szereplő a kislánynak "címezte" gondolatait. Több szemszögből ismertük  meg ugyanazt a történetet mint más regényei esetében is, de most mindig az üvegcsontú kislányhoz van címezve a mondandó.

Az ember sokszor meg is feldkezik erről, főleg mikor felnőtt témákról esik szó. Érdekes, hogy ez a momentum mennyire eltörpül az egész regény ismeretében.

Kedveltem a kislányt, kevésbé a nővérét, pedig érthető a kiskamaszlány is, hisz  nem "csak" egy beteg kistesót kapott, hanem egy csontörékeny okos húgot.

A legjobb karakter az apa volt az én véleményem szerint. Ő mondott, vagy tett időnként olyat a regényben, ami kapcsán többször  "belement" valami szemembe :-)

Aztán ott volt az anya, aki igazán különleges karakter, mégse tudtam, hogy vele vagyok-e vagy ellene a nagy harca során, amit a kislány jövőjéért folytatott. Mert ugye a józan ész, és az érzelem harcoltak egymással. De utóbbiból nem lehet profitáni... Na.. hát ezek a tények, és bizony ez így van ebben a világban, nem csak a távoli földészeken.

Nyilván van, amit semmi pénzért nem lehet megvenni, és van, amit  nem adnak nélküle.

Az ilyen és hasonló nehézségekkel küzdő családoknál bizony kellene a kettő egyensúlya.

Mennyire jó volt az a "csavar" a végén, a hűtőajtón...ez egy akkora bizonyságtétel ebben a formában, hogy ennél jobban semmi sem igazolhatta volna a család kislány felé irányuló szeretetét, ragaszkodását.

És mennyire rossz  a másik, amire már nem is számítottam...

Elég lett volna "csavarból" egy is ...

Ismertető itt.